Elengedlek-szólt és egy könnycsepp, mi kigördült szemgödréből, patakként folydogált le az arcán, egészen az álláig. Egy könnycsepp, mely oly hosszú utat járt be, belsőjéből fakadt. Egyedül kúszott fel, mutatván fájdalmának erejét. Pusztán egy csepp. Olykor egy patak erősebb, mint egy folyó.
Nem lehet, ahhoz meg kell, hogy ölj, és még az is kevés-adta válaszul, miközben ujja hegyével szabott gátat a patak csörgedezésének.
Jelképesen mutattam be az egyik demagóg közhelyet, mely így szól: ha szereted el kell, hogy engedd!
NEM!
Még a halál sem képes elengedetté tenni azt az embert, akit szeretünk. Nem tűnt még fel senkinek? Attól, hogy nincs velünk fizikai valójában még fogjuk, vonjuk, húzzuk, cipeljük, soha el nem eresszük. Örökké ott marad bennünk a patak forrása, mely bármikor képes újra és újra felszínre törni. Feltörni, és egy cseppként megérinteni minket, megsimítva az arcunkat, így tartva örök fogságában. Majd, ha mi is könnycseppé válunk, talán akkor, akkor majd elengedjük egymást. Bár, ha így jobban belegondolok az is lehet, akkor válunk csak igazán eggyé.
Két ember, akik szeretik egymást, egy testből kelnek ki, mint anyából gyermeke. A gyermek, aki elveszíti anyját, mindig keresni fogja és érezni fogja, ha megtalálta. Mind keressük a párunk, azt a párunk, akivel egy testből születtünk, aki a testvérünk, aki önmagunk. Így történhet meg, hogy amikor párt keresünk, valójában önmagunk keressük. Eggyé kell válnunk, ez a terv. A terv végrehajtható, csak nem mindegy mikor.
Emlékül Édesanyámnak és az Őrangyalomnak, de az is lehet e két "emlék" ugyanaz.
