Először megrémültem, nem ez nem én vagyok. Majd hosszasabban néztem, és bár magamnak sem mertem bevallani, de már vészesen közeledett a felismerés, igen ez én vagyok. Ekkor még hallgattam és csak meredten néztem ki a fejemből. Jó oké, szörnyülködtem is, de ez jelen helyzetben érthető volt. Nem csak én néztem, a többiek is ámultak, így kénytelen voltam felvenni a ritmust. Mindeközben járt az agyam, helyben járt és toporzékolt. Soha nem láttam így magamat kívülről. Vagyis valójában ez nem én vagyok, hanem ilyen vagyok, tudok ilyen lenni. Honnan tudom? Eljött az idő, hogy képes legyek felismerni magamat. Muszáj, mert 35 év elteltével látnom kell végre mi, miért és hogyan történik. Nem mintha változtatni akarnék bármin is, de az is lehet nem is tudnék, viszont kell látnom, amit mások látnak. Nem mertem szólni, bíztam benne ők nem látják, amit én, vagy legalábbis nem merik kimondani. Barátok, régi barátok, pontosan tudják milyen vagyok. Tudják talán ez a legnagyobb hibám, mivel nem mondják, valószínűleg elfogadtak ilyennek. Hőzöngtek, ez nagyon durva, én bőszen helyeseltem. Mígnem egyikük megszólalt: én megértem a csajt, én is ezt tenném. Hoppá! Micsoda? Megértik? Na jó, de ők mégsem szoktak így, ilyen formában. Most mit csináljak? Tök jó, hogy eljutottam arra szintre, miszerint látnom kell magam, nade bevállalni? Ááááááááá azt nem! De akkor meg mi értelme? Az lenne csak az igazán nagydolog, ha most kimerném mondani, baszki ez én vagyok. Nyeltem nagyokat, ráadásul tört elő benne az énem ezen része, amit látok. Fojtogatott a tudat, ott csücsült a torkomon és nem mozdult. Muszáj kiabálnom!
BASZKI EZ ÉN VAGYOK!
Atya ég kijött! Pfú kapok levegőt, de mindenki engem néz. Talán egy másodperc volt az egész, de olyan volt mintha lefutottam volna a maratont. Világcsúcs! Egy másodperc alatt futottam le a maratont! Na most mi van? Mondjanak már valamit! Bólogatnak, jézusom bólogatnak! Egyikük csak ennyit mond: na ja. Ennyi? Ennyit ért önmagam felismerése? Na ja? Most kicsit szomorú lettem. De várj csak, folytatja: emlékszem amikor a suliban…..
Na végre, igen, győztem! Megvagyok! Én vagyok!
Most azt várod neked is bevallom mi? Nem nem, azt már nem! És tudod miért? Mert nem ismersz, és nem tudhatod, hogy tudok ilyen is lenni. De ami a legfontosabb soha többet nem is leszek ilyen. Önmagunk felismerése és annak bevállalása képessé tesz a változásra.
